A Kilenc férfi csizmájá-t (1945) összegző műnek is tekinthetjük, a legjobbnak Haanpä háborús művei közül. A finn háborús regények sorában pedig az első, amely kritikusan szemléli a háborút.

Furcsa háborús regény ez persze, hiszen harci cselekményről nincs benne szó, sőt cselekményének egy része a hátországban játszódik - és nem is igazán regény, mert kilenc önálló novella alkotja, amelyeket csupán két, egymást erősítő kis szállal fűz egybe az író: a csizma sorsával, amely a háború végéig kilenc katonát szolgál ki - és a haladó idővel, amely elvisz bennünket az előrenyomulástól a visszavonulásig. Ám e két szál elég neki ahhoz, hogy folyamatot mutasson be. S a külső folyamat mellett egy belső történés rajzát is megtaláljuk a műben, mert a novellák hősei úgy viselkednek, hogy egyéni sorsuk története tulajdonképpen egyetlen hős fejlődésének rajza is lehetne, a bizakodástól a beletörődésen át a kiábrándulásig. Soro törzsőrmester, akinek még a katonai karrier, a zászlósi rang is jelent valamit, aztán Ahven közlegény, akit már csak lebombázott otthonának újjáépítése érdekel, végül a monomániásan kártyázó Jaara, aki immáron az egész világból "kilépett". A csizma utolsó gazdája, Lehto úgy zárja ezt a folyamatot, ahogy a háborút átszenvedett emberiség - köznapi természetességgel: munkához lát otthonában.

A novellákat összekötő folyamaton kívül magukban a történetekben is lezajlik a kiábrándulás egy-egy különálló folyamata. A szereplők - jellemüknek és társadalmi helyzetüknek megfelelően - külön-külön is megsejtik-megérzik a háború - és a harcuk - értelmetlenségét, s eközben egyéniségük kiteljesedik. Köztük találjuk a jellegzetes haanpääi hősöket, a vadonból jött független kisparasztokat és a társadalom peremére szorított agrárproletárokat, akik most, a katonaságnál szabadabban, önállóbban végezhetik munkájukat, s így voltaképpen nem is a hadsereg az okozója összeütközéseiknek, hanem maga a háború, amely gyorsan szétrombolja ábrándjaikat.

De nemcsak az ő sorsuk, hanem az egész fronton és a front mögött folyó céltalan hányódás is a háború értelmetlenségét sugallja. Ennek az értelmetlenségnek a lényegét jól ragadta meg, és érvényességét művészileg is hitelesítette az író a gyors előrenyomulás és a sietős visszavonulás közé eső "területtartás" (valójában katonai semmittevés) ábrázolásával.

S talán éppen itt találjuk meg együtt Haanpää művészetének lényegét és a kortársi tartózkodás egyik fő okát. A Kilenc férfi csizmája közvetlenül a háború befejezése után született. Haanpää akkor írt érett bölcsességgel, tárgyilagosan, mértéktartó önkritikával a közelmúlt eseményeiről, amikor - Finnországban és szerte a világon - még csak a riportszerű hadijelentések, patetikus győzelmi tudósítások vagy felületes értékelések jelentek meg. Ne csodálkozzunk tehát azon, hogy a kortársak, akik csak évek, esetleg évtizedek múlva jutottak el a lényeg felismeréséhez, Haanpää mélységét veszélyes szakadéknak érezték. Pedig ez a mélység nem hivalkodó - néha jelentéktelennek látszó, kis kalandokban, epizódokban tárul fel előttünk, szinte észrevétlenül. Haanpää még szerzői megjegyzéseit is úgy adagolja, hogy mindig az adott helyzet szabja meg bölcsen ironikus színezetüket, s így a tárgyilagosság sem szenved csorbát. A második világháborúról - és általában a háborúkról - sok remekmű jelent meg azóta. Haanpää könyve azonban mindmáig a közvetlen élmény erejével, izgalmasan és érdekesen mutatja meg a háború pusztító, lélekromboló hatását: hitelessége, igazsága ma sem veszített érvényéből.