A regény 1950-ben jelent meg. Írója, Lauri Viita 1916. december 12-én született a Tampere melletti Pispalában, és 1965.december 22-én halt bele Helsinkiben az előző napi autószerencsétlenség során elszenvedett sérüléseibe.

Viita írói hagyatéka nem nagy, mindössze ezer nyomtatott oldalnyi. Négy versfüzetén és a Morénán kívül még egy prózai műve jelent meg nem sokkal halála előtt, Hát aztán, Leevi címmel. Ez utóbbi azonban távolról sem keltett akkora feltűnést, mint a Moréna, úgyhogy Viita prózaíróként tulajdonképpen megmaradt egykönyvű szerzőnek. Maga is azt emlegette már a Moréna megjelenése előtt: - Csak egy igazi könyvet fogok írni.Később meg azt hajtogatta, hogy a Morénán élete végéig kellett volna dolgoznia.

Viita 1943-ban a fronton kezdett hozzá a Moréná-hoz, és hétéven át folyton vissza-visszatért hozzá. A regény első változatai sokkal inkább családikrónika-szerűek voltak, erősebb szálakkal kapcsolódtak az író életéhez, mint a nyomtatásban megjelent könyv. A Nieminen család és a Viitáé közötti párhuzamok így is szembeötlők. Az író apja, Emil Viita, a komor, kevés szavú ács Virróból költözött Tamperébe, ahol a fonodában dolgozott, akárcsak Iisakki Nieminen, a regény főszereplője, majs építési kisvállalkozó lett, s később megépítette a családi házat, amely ma is áll Pispalában.

Viita anyja, Alfhild Josefina Nikander még a keresztnevével is kapcsolódik a regény Joosefiinájához, s abban is hasonlatosak, hogy mindketten nagy jelentőséget tulajdonítottak az álmoknak. Még a regény elején szereplő vak nagyanyó alakja is pontosan megegyezik az Alfhild Josefina anyjáéval. A regény Paavalija Viita Emil bátyja, aki egész életében kommunista volt. Elinában az író Sally nevű nénjére ismerünk, Kalle Yrjö bátyjára hasonlít, Erkki pedig maga Lauri Viita. De egész sor más szereplő is nemcsak hogy létező személy, de saját valódi nevén szerepel a regényben. Például a titokzatos Mimmi, aki ollóval és fésűvel dolgozott a pispalai söréttoronyban, Mimmi Raita volt, a pispalai borbély. Viita nemcsak Pispala nevét hagyja meg, a környező hegységek, dombok, tavak mind eredeti nevükön szerepelnek, sőt még a két személyszállító hajó, a Kuru és a Tarjanne is.

Viita azonban mindig tiltakozott az ellen, hogy a regénybeli alakok valóságosan élt személyek másai lennének. Ő csak a külső körülményeket kölcsönözte, de az alakok belső világát maga formálta. Ha a regénykoncepciója úgy kívánta, Viita a külsőségeken is változtatott. Iisakki halálát előrehozza a háború előtti utolsó évekre, pedig apja 1941-ben halt meg. A második világháború nem illett bele a regénybe. Ezt Viita azzal okolta, hogy ő a Moréná-ban emberhez méltó életet akart ábrázolni. A regény ötlete éppen a háború éveiben érlelődött meg benne, mivel a háború nem adott lehetőséget ilyen életre.

A regény az első világháború kitörése előtti évben kezdődik. A háborús események csak közvetve érintik az országot, amely ekkor a cári Oroszország autonóm része volt. A háborút megelőző két évtizedben a cárok nagyhatalmi politikája igyekezett mind szűkebb keretek közé szorítani a Finn Nagyhercegség önkormányzatát, s nem is sikertelenül. A finneknek annyi önállósága azonban még mindig maradt, hogy ne sorozzák be őket a cári hadseregbe. Ezért az ország súlyos milliókkal adózott. A finn jobboldali fiatalok százai szöktek Svédországon keresztül Németországba, hogy ott katonai kiképzésben részesüljenek, s a nagy világégést Finnország függetlenségének kivívására használják fel.

1917. december 5-én a népbiztosok tanácsa Lenin elnökletével aláírta a Finnország függetlenségét elismerő okmányt. A független Finnország első hónapjai azonban távolról sem felhőtlenek. Délen a munkásokból felállított Vörösgárda tartja kezében a hatalmat, de északon Mannerheim tábornok vezetésével lázasan szervezkednek a fehér ellenforradalmárok. Az ellenséges érzületű elemek titokban délről is északra szivárognak. A regényben is utal Viita ezekre az eseményekre. A küszöbön álló német invázióra is történik utalás.

Az Urhók elmentek, s a németek segítségével leverték az Eemeliket és a Villéket. 1918 április elején elkeseredett harcok után elesett Tampere, s a hónap végén befejeződött a finn szocialista forradalom leverése. Kilencvenezer embert börtönöztek be, vagy zártak internálótáborokba. Tizenötezer foglyot lőttek agyon, s körülbelül még ennyi halt bele a kínzásokba, az éhezésbe és a pusztító járványokba.

Pispala nagy élménye a forradalom volt. Viita ezeknél az eseményeknél hosszasabban elidőzik, mint máshol. Pispalából a kavargó eseményeknek csak egy kis részét lehetett átlátni, a regény nem is akar többet mutatni belőlük. Jóformán semmit se tudunk meg arról, hogy mit csinált Iisakki a fronton. De amit megtudunk, akár jót, akár rosszat, azt a pispalai munkásemberek szemszögéből nézve látjuk. A fehérek csak "hentesek", egyetleneggyel sem ismerkedünk meg közelebbről. Ezt a szigorúan következetes unkásbeállítottságot jobboldali kritikusai fel is rótták Viitának.

A regénynek még nem munkás alakjai is alig akadnak, s egy sem játszik közülük fontos szerepet. A futólag szóba kerülő Talvela építészen és Iisakkit a halála előtti időkben kezelő öreg orvoson kívül a nem munkások nem pozitív személyiségek, s Viita többnyire ironikusan kezeli őket.

Viita első kiadói próbálkozásait azzal utasították el, hogy a regénynek nincs főhőse. A szerző méltatlankodva bizonygatta barátainak, hogy ilyenek az életben sem szoktak lenni. A regénynek valóban nincs főhőse, csak három központi alakja: Iisakki, Joosefiina és Erkki.

Alex Matson, Viita kritikus barátja szerint az író e három alak segítségével három lehetséges nézőpontból ábrázolja a valóságot: Iisakkin keresztül kézzelfogható tárgyilagossággal, Joosefiinán át az érzelmek oldaláról és Erkkiben mint művész, aki szimbólumokban látja a világot, s az ész segítségével igyekszik elrendezni a dolgokat.

A szimbolikának fontos szerep jut a regényben. Maga a cím is jelkép: a regényben ábrázolt emberek a társadalom alapanyaga, mint a jégkorszaki gleccserek hordalékából felmagasodó morénának a kő, a kavics és a homok. Viita könyve műfajáról szólva is azt mondta, hogy ez nem regény, hanem moréna.

Szimbolikus kép a regény kezdetén a vizek folyása a város felé. A természeti képet, mint ahogy a népdalban szokás, a következő sorok feloldják. Ahogy a vizek folynak, úgy áradnak az emberek a különböző égtájak felől a növekvő ipari város felé.

Szimbólum a regény második részét bevezető természetleírás is. Amint a Pispala-domb homokjának egy része lesodródott a völgybe, s tóparti föveny lett belőle, úgy sodorta a történelem fergetege Pispala lakosainak egy részét az örökkévalóság tengerébe.

Joosefiina álma az aranyhegyről ugyancsak jelképes látomás, amelyet egy-két szóban ő maga fejt meg. Ezzel Joosefiina a regény legfontosabb mondanivalóját is közli: arany ez a Pispala-domb, csak meg kell tudni látni, ki kell utána nyújtani az embernek a kezét.

Még a nevekhez is társul szimbolikus jelentés. Joosefiina álmot lát, mint a bibliai József. Iisakki szüntelen dolgozik, mint Izsák templomának építői. Paavali mindenkit a maga hitére akar térteni, mint Pál apostol. A regény stílusa nem juttatja eszünkbe a családregények egyenletesen hömpölygő prózáját. Itt a mondanivalótól függően gyakori a stílusváltás.

Az egyes fejezeteket bevezető sorokban közönséges a felsorolásokban, szójátékokban bővelkedő, gyorsuló tempójú ritmikus próza. A regény első oldalai szolgáltatják erre a legjobb példát. Viita auditív típus volt, nagyon izgatta, hogyan hangzik élőszóban, amit írt, ezért folyton felolvastatta magának a kész részeket. Szeret játszani a nyelvvel, szójátékokat bújtat el a szövegben, új szavakat talál ki, s nemegyszer kergeti kiúttalan szorítóba a fordítót, mint például Joosefiina altatódalával, amelynek alig van egy-két értelmes szava.

Viita maga erősen nyelvjárásos kiejtéssel beszélt, tudatosan óvakodott azonban attól, hogy alakjait túlzottan nyelvjárásban beszéltesse. Az erőteljes népi kifejezésmód mégis jellemző a munkásszereplők beszédére. A biblia és a zsoltárok nyelvét is kedveli, s egyszer-egyszer él is vele. Szeret ismert költemények, dalok szövegére hivatkozni, de irodalmi utalások is akadnak. A "Pispala, Pispala mindenekfölött" ironikus célzás a "Deutschland, Deutschland über alles"-ra.

Viita a párbeszédeket szereti úgy visszaadni, ahogyan egy közönséges párbeszéd az életben elhangzik, visszakérdezésekkel, esetleges félreértésekkel együtt, s azokkal a nehezen kiszámítható asszociációkkal, amelyek gyakran előfordulnak egy hétköznapi beszélgetésben. A regény szerkezete igen sajátos. Az egyes fejezeteket történeti, filozófiai nézőpontú bevezetők előzik meg, amelyek mintegy kilátót emelnek a további történés számára. Ezeknek a kilátóknak az a szerepe, hogy széles hátteret fessenek a kicsi és jelentéktelen Pispalához és a Nieminen család eseményeihez, ezáltal válnak a család egyes életszakaszai társadalmi és történeti szempontból általános érvényűvé. A továbbiakban a regény inkább filmszerű. Képszerű epizódok mozaikjából áll össze.

A Moréna egy felénél tartó mondattal kezdődik, mintegy éreztetve, hogy egy bizonyos ponton bekapcsolódunk a már folyó eseményekbe. Az író többször is utal olyan mozzanatokra, amelyek a regény cselekményének lezáródása utáni időkre vonatkoznak. Beszél Iisakki temetéséről, pedig a regény csak a halála napjáig tart. Joosefiina haláláról is szó esik, sőt Paavali háború alatti sorsáról is hallunk. Ezek azt a benyomást akarják kelteni, hogy a regény történése a könyv befejeződése után is folytatódik, az élet megy tovább. Akkor is lesz majd, aki sárgarépát ültessen a Pispala-dombon.

Viitát többen úgy emlegetik, mint aki az első jelentős finn regény, Aleksis Kivi Hét testvér-e óta a legtöbb újat hozta a finn regényírásba. A háború utáni finn irodalom legnagyobb prózaírója, Väinö Linna is Viitát tekinti közvetlen előfutárának.

A világirodalom nagyjai közül elsősorban a norvég Knut Hamsun hatott rá. Jórészt tőle származik Viita szimbolizmusa. Ha Viitát jelentős újítóként tartják is számon, műve számos vonásával, a leírások komótos lassúságával, részletességével szorosan kapcsolódik a hagyományos finn, skandináv irodalomhoz. Számunkra néha körülményes, sőt okoskodó filozofálása erősen emlékeztet az észt klasszikus Anton Tammsaare, és Juhan Smuul bölcselkedéseire is. Viitának szenvedélye volt a filozofálás. Könyvet szeretett volna írni, amelyben elejétől végéig csak filozofál. Ennek ellenére kritikusainak csak kis hányada rója fel Viitának, amiért hosszadalmas filozofálgatásaival rontja a könyv olvasmányosságát. Nem volt pedig hiány a kritikusokban, mert a regény megjelenése után több mint félszáz méltatás látott róla napvilágot.

Az északi irodalmakhoz köti Viitát a tragikomikum kedvelése. Viita egyik nagy érdemének tartják, hogy a finn munkásábrázolásban eltér a klasszikus hagyományoktól, amely szívesen hangsúlyozta az elesettséget és az együgyűséget. Viita szerint nem a kivételességet kell megragadni, hanem a tipikusat. Ő a Nieminen családot tartotta ilyennek, a finn társadalom alapanyagának, valódi erejének. Meglehet, hogy Viita regénye különös, de hogy jó, azt nem lehet elvitatni tőle.

(A regény utószava Bereczki Gábortól)