A Jámbor szegénység az írónak első igazán nagyigényű és nagyméretű műve. Az a módszer, amelyet tizenkét évvel később Silja című regényében alkalmaz, hogy tudniillik a hős, illetve a hősnő születése előtt kezdi el a történetet, nemcsak módot ad az írónak, de kötelezi is őt arra, hogy hatalmas társadalmi fejlődéstörténetet is adjon. Ennek a korszaknak elejére esik a már jóval előbb, még a svéd uralom vége felé megerősödött törekvések kibontakozása, amelyekkel I. Sándor cár nyíltan nem fordult szembe, mivel célja az volt, hogy a svéd uralom bukása után a finn rendeket magához édesgesse. 1809-ben össze is hívta a finn diétát, de az alkotmányosságra vonatkozó cári ígéretekből nem lett semmi. I. Sándor keménykezű utódai azonban csak elfojtani tudták ezeket a nemzeti törekvéseket, letörni nem. Erre korszakra, a Jámbor szegénység nagy szomorúságban és nyomorúságban felcseperedett hősének első életéveire esik a híres 1863-as finn diéta összehívása. Ez a lépés a szabadelvű II. Sándor nevéhez fűződik, akinek szobra mindmáig ott áll Helsinki főterén. Ez a diéta – 1809 óta az első! – ugyanolyan sorsdöntő, mint a mi történelmünkben az 1790-es országgyűlés, amely végülis ellenállhatatlan erővel a reformországgyűlésekhez vezetett. Az 1863-as finn diéta is olyan nagyjelentőségű politikai, gazdasági és kulturális vonatkozású törvényeket hoz, amelyek lerakják a finn haza jövendő függetlenségének alapjait.

Ebben a korszakban a finn diéta négy rendet foglal magában: a nemességet, polgárságot, papságot és parasztságot. Ez utóbbin birtokos parasztságot kell értenünk. A béreseknek és zselléreknek a politikai jogokban részük nem volt. Az 1905-ös forradalom fellendülésének időszakában a finn dolgozó tömegeknek sikerült kiharcolniuk, hogy a képviselőket az általános választójog alapján válasszák. De 1907-1908-tól kezdve, amilyen mértékben növekedett Oroszországban a reakció nyomása, úgy újultak meg a cárizmus támadásai Finnország önkormányzati jogai ellen.

A Jámbor szegénység hőse, Toivola Juha apja még gazda, de a család elszegényedik és lezüllik és Juha még majdnem gyermek, amikor gazda-nagybátyjához kerül béresnek. Itt azonnal felismeri helyzetét: nagybátyjának, a rideg és kupori Tuorilának rokoni érzéseire nem számíthat, - koldus lett immár a koldusok között. Az erejét valósággal kiszipolyozzák, és a régi „patriarkális” világnak azok a jelei is eltűntek, hogy a gazda a bérest puszta kézzel üsse meg, ha úgy ítéli, hogy büntetésre szorul: Tuorila gazda bizony unokaöccsét is ugyanúgy korbáccsal inti móresre, mint a többi bérest, Amikor két hét alatt másodszor is megkorbácsolja, Jussi sírva fogadkozik, hogy világgá megy. De erre nem gondol komolyan, inkább egyre erősebben az a félelem keríti hatalmába, hogy elkergetik, - és hát akkor hova menjen?! Végülis a gazda dobja ki egy nap, miután most kivételesen öklével döngeti végig …

Később Jussi a „maga kutyája” lesz, vagyis: zsellér, de még a béressorsot is sokszor vissza kell sírnia. Kapott egy nyomorúságos viskót és valamicske földet, amelyet neki kellett termővé tennie és bérbe egy tehenet. Mindezek fejében robotmunkát kellett végeznie, ennek egy részét saját kenyerén, - és ráadásul ugyanúgy teljes bizonytalanság elé nézett, mint béres korában: a gazda, az öreg számító Pirjola írásos szerződést nem kötött vele, Jussi tehát kis családjával együtt teljesen a gazda kényére-kedvére utalva tengette küzdelmes életét, aki akkor dobhatta ki családostul, amikor erre indulatot érzett. A szegény zsellér életéről tüzetesen beszámol maga a regény, amikor elmondja, hogy a kiszabott robotmunka a rossz időjárás és a rossz utak következtében sokszor a zsellérek egész hetét elvette, úgyhogy saját rozsuk aratásába akkor sem foghattak hét közben, ha az már peregni kezdett. Vasárnap azonban a tanyán nem volt munka, a gazda kegyes, vallásos férfiú volt, hát vasárnap dolgozhattak saját földdarabjukon ... A gazda és zsellér között kialakult kapcsolatot jellemzi a regénynek az a részlete, amelyben a vén kehes Pirjola bottal kergeti embereit munkára és botjával nagyokat sóz Jussi gebéjére. Azt hiszem, ne kell magyarázni, hogy az ilyen gesztus nemcsak jelképes, hiszen ha a paraszt lovát vagy tehenét megütik, olyan ez neki, mintha őt magát ütnék ...

Igaz, hogy ennek a helyzetnek megszüntetése elkezdődött 1920-ban, amikor a finn állam ezeket a szegény parasztokat hozzásegítette ahhoz, hogy bérelt földecskéiket megvásárolják. De a regény megírásakor és megjelenésekor, 1919-ben még ez volt az általános helyzet. És ezeknek a részleteknek az elemzése azért látszik szükségesnek, hogy megérthessük: miért volt magától értetődő, hogy az 1918-as polgárháborúban ezek a zsellérek és béresek nagy része a felkelt munkásság oldalára állt.

A Jámbor szegénység nagy erénye, hogy egy lélek fejlődésének pontos és meggyőző történetét adja. Toivola Jussi a politikai és gazdasági változásokat saját bőrén tapasztalva fejlődött. A birtokos gazdák útja más. Ők a vörösök és a "mészárosok"-nak nevezett fehérgárdisták harcában iparkodnak úgy helyezkedni, hogy lehetőleg ne túl nagy károsodással átmentsék magukat, és bárhogy végződjenek is ezek a harcok, ők továbbra is a felszínen maradhassanak. Ennek a célnak érdekében még szomszédaik feljelentgetésétől ssem riadnak vissza, amint ez már ilyen zavaros körülmények közepette szokásos. A szegényparasztok közül sem sodródott bele mindenki a harcokba. De mikor a felkelést leverték, a feljelentgető gazdáknak semmi bántódásuk sem lett, hiszen a győztes fehérek őket igazán nem gyanúsíthatták azzal, hogy a szocialista forradalmat akarták volna ... Annál inkább előszedték azonban még azokat a szegénysorsúakat is, akik valamilyen okból távol maradtak a fegyveres harcoktól, mert hiszen világos volt mindenki előtt, hogy ez az ő megmozdulásuk volt. Valóban, ők sorsuk jobbra fordulását remélték a forradalom győzelmétől, azt, hogy véres verítékükkel gondozott földecskéjük s rozzant viskójuk végre csakugyan az övék lesz, a használat bizonytalan jogát nem kell végeérhetetlen robotmunkával megváltaniuk.

Erre gondol Jussi is, akinek hatvanéves korára benő a feje lágya és kezdi rémítő világossággal látni társadalmi helyzetét. Amikor a forradalom hőseit temetik és egy erélyes fiatalember az ott ténfergő Jussira rászól, hogy álljon be a sorba, hősünk dühösen kifakad: "Tudom én, hol a helyem!" Tudta is és helyén maradt utolsó leheletéig, amikor a lövésztiszt a halálra ítélt vörös férfiakra, nőkre tüzet vezényelt ...

Az író kemény markolású realizmussal és megindító melegséggel, lenyűgöző líraisággal rajzolja meg a finn szegénység egy szürke hősének életét és halálát, ami sokkal inkább sors, mint küzdelem. Toivola Jussi nem vezető egyéniség, nem szól bele alakítóan az események menetébe, az események alakítják és sodorják őt a végkifejlet felé. És bár az író mindjárt a történet elején esetlennek, külsőleg ellenszenvesnek és szellemileg kissé elmaradottnak mutatja be hősét: Jussi meghódítja a történet folyamán az olvasó teljes rokonszenvét. Nagy-nagy szorongó szeretettel kell kísérnünk Jussi reménytelen erőfeszítéseit, családjának a könyvben leírt "leírhatatlan" szenvedéseit. Fiának, a kis Villének szörnyű sorsát, akit bátyjának egy meggondolatlan mozdulata nyomorékká tett. Feleségének, Riinának, a könnyűvérű volt cselédlánynak lompos tehetetlenségét, és lányának, Hiltunak, ennek a finom fiatal teremtésnek váratlan eltűnését, ami valóban olyan váratlanul csap az apára is, az olvasóra is, hogy inkább csak sejtjük - nincs időnk, sem módunk megbizonyosodni felőle - hogy nem baleset, hanem öngyilkosság történt, talán szerelmi okból. Az apa sem tudja az igazi okot és az igazi körülményeket sem. Hiltu tiszta és törékeny alakja a haláleset után is az apa mellé szegődik, nem tud szabadulni tőle, nem is akar. Ahogy azelőtt annyiszor megenyhítette az apa sötét életét, ha ránézett, vagy csak rágondolt erre a kedves, jóságos lényre, most lelkileg-testileg elviselhetetlen terhet hengerít rá a lány haláláról hírt adó rövidke levél ...

Az írónak, természetesen, azért sikerülhet felébreszteni szorongó szeretetünket Juháék és a hozzájuk hasonló kisemmizettek iránt, mivel ő is szívének egész melegével ezeknek a földhöz ragadt szegényeknek sorsa miatt aggódik, akik közül ő maga is származott.

Mi magyarok egyébként egy kissé A falu jegyzője és a Puszták népe rokonának is érezzük Sillanpäänek ezt a regényét, amely mint magyar társai, egy letűnt, sötét, küzdelmes kor képét őrzi, intő jelként a jelennek s a jövőnek.