Vejnemöjnen (Väinemöinen, Vejnemö, Väinölä, Väinö, Vejnő, Vejne, Kalevainen, Uvantolainen) a finn mondák központi hőse. Táltos, varázsló, költő, énekes, aki a világ teremtésében is részt vett.
Nevének jelentése arra utal, hogy valaha vízi istenség lehetett. Vejnemöjnen ősidőktől fogva létezik, a világmindenséggel együtt született. Anyja, Ilmatár, az ég leánya (ilma= ég, levegő), aki 30 emberöltőig (700 év) hordja szíve alatt gyermekét. Vejnemöjnen meglett, szakállas férfiként jön a világra. Anyja öléből egyenesen a tengerbe pottyan, s még 8 hosszú évet kell ott töltenie. Mikor végre kijöhet a szárazföldre, hamar híre megy varázsverseinek, csodás énektudásának. Joukahajnen, a fiatal lapp legény szeretné legyőzni a dalversenyen, de alulmarad Vejnemöjnennel szemben, s váltságdíjul kénytelen odaígérni húgát, Ajnót. A fiatal lány azonban nem akar az agg énekes felesége lenni, inkább kimegy a tengerpartra, s vízbe öli magát.
 Vejnemöjnen második lánykérése is sikertelen. Pohjolába (Északhon) megy, hogy megkérje Louhi, a boszorkány világszép leányának kezét, de a menyasszony kikosarazza.
 A szampó, a csodamalom birtoklásáért folytatott harc során hosszú utazás és sok kaland vár még rá és két társára Ilmarinenre, a kovácsra és a léha Lemminkejnenre.
 Vejnemöjnen személyisége rendkívül összetett. Állandó, eposzi jelzője: vaka, vanha, amit Vikár Béla: komoly, öreg ; Nagy Kálmán: derék, öreg ; Rácz István pedig: vénséges vénnek fordított.
 Vejnemöjnen volt az öröktől való titkok tudója, gyógyító, varázsló, sámán, de ami a legfontosabb, ő volt a legnagyobb dalos, a legcsodálatosabb énekmondó. Az „ősidők örök dalosa”, ha kezébe vette halcsontból készített lantját, a kantelét, és dalolni kezdett:
 
„Tó kicsapott, a föld rengett,
 Rézhegyek is megreszkettek,
 Szétrobbantak roppant szirtek,
 Nagy kőszálak szerte szálltak,
 Parti kövek kettéváltak.”
 (Vikár Béla fordítása)
 
Máskor szívhez szóló volt az ének:
 
„Vénséges vén Vejnemöjnen dalol egy nap másnap is még:
 nem akadt egyetlen ember, sem híres hős, sem vén vitéz,
 férfiember, férjes asszony, fodros fürtű kis hajadon,
 kinek könnye ne csordulna, lelke már el ne lágyulna.”
 (Rácz István fordítása)
 
A dal főszerepet játszik az eposzban. A szó, a varázsige, a vers, a zene csodás hatalommal bír. Énekelni, dalolni, a Kalevalában gyakran annyit jelent, mint varázsolni.
 Mikor a csodamalmot, a szampót vissza akarják szerezni, Vejnemöjnen dala megnyitja a várkaput, s elgyengíti, elaltatja Pohjola népét. A Kalevalában az ellenfelek, sokszor nem fegyveres párbajra hívják ki egymást, hanem dalversenyre.
 Vejnemöjnen mielőtt a kanteléhez nyúl, megmossa a kezét, majd kiül az „örömkőre”, a dalszirtre, és énekelni kezd. Ez egy szertartás. Érezni lehet, hogy itt valami fontos, komoly, szent dologról van szó. Élő és élettelen, az ég és a föld minden lakója elragadtatva hallgatja zenéjét.
 De Vejnemöjnent nem csak hősként látjuk, néha csetlő-botló vénember, különösen, ha lányokról, udvarlásról van szó. Tehát a hős egyben hús-vér ember is, így könnyű azonosulni vele.
 Az eposz végén sok kaland és megpróbáltatás után, Vejnemöjnen átadja hatalmát Marjatta (Mária) fiának, a terjedő kereszténységnek, s egy rézcsónakon elevez a tengeren az ég és a föld találkozásához. De kincseit nem viszi magával:
 
„Hárfáját ím hátrahagyta,
 Szép zenéjét finn fiakra,
 Népének örök örömét,
 Nagy dalait nemzetére.”
 (Vikár Béla fordítása)
 
Sík Sándor írja Az olvasás művészete című könyvében: „… íme egy eposz, - az egyetlen az egész világon -, amely szemlélete művészetközpontú, irodalomközpontú.”